Kezdjük a közepén: a mai szocialisták ténylegesen sohasem rendelkeztek értékelhető nőpolitikai stratégiával, hiszen – a választások tanúsága szerint – az ostoruk első sorban a nőkön csattant. Érzéketlenek és képzetlenek voltak az elmúlt évszázad végén és az új elején felkészülten értelmezni a magyar nők valóságos társadalmi pozícióit. Szomorú kivétel ez alól az „öregecskedő feleségekre” tett kormányfői utalás, amit értékelésnek tekinthetünk ugyan, de felelős gondolkodói magatartásnak aligha. Ugyanezen kétes értékrendbe sorolom a nők függő viszonyának teljességgel abszurd, és már-már tagadást jelentő relativizálását, ami Lévai Katalin soraiban is tükröződik. Az általam használt kifejezés szerintem félreérthetetlen, de Lévai Katalin írása szerint bőséggel félremagyarázható.
Köszönöm, hogy a volt miniszter asszony megerősíti, a szegénységnek gyermek arca lett. Ha ez valaki számára nem azonos azzal, hogy női arcú a nincstelenség, akkor azt hiszem, hogy a belvárosi szalonokból érdemes lenne rövid kirándulásokat tenni a segélyekért folyamodó asszonyok hétköznapjaiba, lakásaiba, s közelről látni arcukat. Az ő tekintetüket aligha számszerűsítik a „gender policy” statisztikái az Európai Unióban.
Végül: én a jövőt sírom vissza. A magyar nők jövőjét veszi el most egy úrhatnám, kevély hatalom. A jövőnket, amelynek eltékozlásában az államszocialisták előfutárai voltak a tőlük semmiben nem különböző új, polgári és nemzeti államkapitalistáknak.
2010. október Népszabadság
