Köszönjük Elvtársak!

2010. Népszabadság

„A magyar szociáldemokrata párt idei kongresszusán is erősen kritizálták a küldöttek a pártvezetőség munkáját. A bírálat évről-évre tartalmasabb lesz és a helyi lokálpatriosztikus sérelmek mind kisebb számban hangzanak fel” Elvtársak, ne kapjanak a szívükhöz ez az idézet 1911-es évben jelent meg a Szabadgondolat című szabadkőműves lapban. Valószínűsíthetően ilyen pozitív tudósításra nem számíthattunk a következő kongresszus híreiben. A magyar parlament baloldali pártja csupán most kezdi elvégezni azt az évek óta hallogatott önvizsgálatot, mely alapja lehetne az eddig felhalmozott létező betegségeinek meg határozásában és alternatív gyógymódjának megtalálásában. Ám, hiába a megrendelői igény, ha maguk az vizsgálatot végzők felelősek a tünetek kialakulásáért, így az önkritikus bátorság, a valódi szembenézés politikai marketing szövege, inkább a Monthy Python fanyar angol humorát idézi fel a polgárokban. A halogatott eszmélés és az agyonhallgatás nagykövetei megújulást hirdetve egymással versenyezve próbálják pozícióikat egyre magasabbra emelni, ám láthatóan Kőműves Kelemen munkát végeznek. A párt apologetikusainak legutóbbi megnyilvánulásaiból válogatva a tarthatatlan elemek gyökerei világosan azonosíthatóvá válnak. Kovács László, volt pártelnök a közszolgálati TV 2010. április 28-i reggeli műsorában arra a kérdésre, hogy „elképzelhető-e hogy ismeretlen új politikusok kerülnek a pártelnökség tagjai közé”, válaszában ezt cáfolta és elképzelhetetlennek tartotta. A Baloldali Tömörülés, mely egyben a legrégebbi és legnagyobb platform a pártban, újra a platformok szövetségének megújítását szorgalmazza, – azok között, akik eddig is birtokolták a pártvezetését. Az Új Reformkör mozgalom pedig programvázlatával méltón egy liberális párt biztos alapját képezheti. Igazából, nem lehetne probléma egyik sem, csakhogy, most egy olyan szocialista pártról van szó, amely megújulást hirdet, valódi szocialista programot és a múlt lezárását. Cassandrai ítéletelemek nélkül is látható és társadalmilag tapintható a történelmi cselekvő képességében megroggyant, a friss erőtől politikai akarattal megfosztott, a szellemi innováció üres áporodottságát árasztó, a vereség ködében támolygó szervezet tragédiája. Tény, hogy az MSZP jelenlegi szervezeti, és ideológia válsága születésének pillanatában kódolva volt, olyan politikai romokat, alanyokat és társadalmilag kibeszéletlen sebeket hordoz testén, mely politikai öntudatát eddig alig zavarták. Az ideológiapótlék média reklámjai persze próbálták fedezni a reális szociáldemokrata programot. Eszmék nélküli párt, pedig tudható, hogy előbb-utóbb politikai meddővé válik. Közhelyszerű ma már, hogy rég elvesztette eredeti demokratikus szocialista irányát és tartalmát, jobbra tartásával polgári liberális párttá vált, foltokban viselve még baloldaliságát. S az is világos mindenki számára, hogy az idők folyamán a szervezet sajátos daimonjává vált az ideológiai vezetés jelentőségének leértékelése, egy-egy vezetője köré épített zárt „műintézmény”, értelmiségi holdudvarának karanténba zárása. Láthatóan a „húsz éves” párt jelenlegi intézményi struktúrájával történelmi küldetését tudatlanul is befejezi, remélhetőleg magával ragadva: az opportunista megalkuvásokat, a mitikussá felfújt „öröklött-örökös” elitjét, a feudális pozíciókat konzerváló platformok formációit is. Realitások talaján maradva persze egy ideig továbbra is úgy viselkedik majd, mint „egy öregedő férfi, nagy vágyakkal, hiányzó potenciával.” (Lengyel László: Hosszú és szörnyű év NOL 2010.01.09.)

A romlás virágain – jelenlegi állapotokat ismerve – egy jó ideig még minden természetes megújhodás elfojtásra fog kerülni, a strukturális konfliktusok mélységből való kitörése – ha lesz – megjósolhatatlan, így annak társadalmi fogadtatása is. Az érdekcsoportok bonyolult cserekapcsolatának hálózati hatása pedig csak azt fogja adni, ami belső ellentmondásokkal teli természetéből ered: kínkeserves szülést.

A bebetonozott légmentesen záródó falakat persze eddig is nehezen járta át a progresszív szellemi áramlatok friss fuvallata, pláne nem az idealizmus szenvedélyével, a történelmi tradíciókat ismerő és ápoló, az eszmetörténeti tudás fölött rendelkező, a közösségfejlesztő önkéntes ifjak csoportjai. A Jókai utcai „Burg” és az 1970-80-as évek generációja között oly mértékű nemzedéki-politikai eszme szakadék jött létre, mely egyre távolabb sodorja őket egymástól. A fiatalok többsége az egyre növekvő civil szervezetek, mozgalmak világába menekülnek, új szubkultúrát alakítva ki maguk körül. A globalizációs kommunikáció előnyeit kihasználva szervezik szimpatizáns közösségeiket, építik hazai és külföldi kapcsolataikat, valódi eltökéltséggel, valódi hitelességgel, lelkesedéssel. A hatalomjáték, a komédiaharcok tere, és az előítéletek ezer módja legkevésbé sem foglalkoztatják őket. A lendületüket és sodrásukat nagyban fokozza a hazai szélsőjobboldal elleni közös cselekvő erő, mely akaratlanul is átformálja az eddigi antifasizmus és a rasszizmus elleni fellépés módját és tartalmát. Egyben pozitív alternatívát állítva az elidegenített emberi élet rendbetételéhez, a tudatos lázadás újrafelfedezése által, mely nyílt politikai küzdelemben érleli új formába tartalmát. Nem feledkezve meg arról, a történelmi tényről, amikor a szociáldemokrata mozgalom olyan szegénységben volt, hogy kénytelen volt „Marx gyufák” vagy a „Lassalle cipőkenőcs” krajcárjaiból gazdálkodni.

Kedves Elvtársak! A választófalak leomlása már csak Önökön múlik. Az Idő több mint sürgető, mert „jönnek a dúlt-keblű mélymagyarok megint/fűzfapoéták, fűzfarajongók, jönnek a szarból/csend van. Senki se pisszen../szégyen, hogy mindenki kussol, hogy mindenki fél/és nekünk kell jönnünk, pár csenevésznek/hogy bebizonyítsuk/nemcsak a szemetek tudnak magyarul.” (Spiró György: Jönnek)

A bejegyzés kategóriája: Chili
Kiemelt szavak: , .
Közvetlen link.