Egy igaz asszony emlékére

„Apostolok járnak, hirdetik az új vallást,
már itt a földön üdvözítőt,
az elnyomottak, a kizsákmányoltak evangéliumát…
A szocializmus keblén igazi piros szegfű Gárdos Mariska,
a féket nem ösmerő igazi agitátor tehetség.
Egyike a legérdekesebb női jelenségeknek.
Az első női apostol…”

(Ady Endre)

Így ír Ady Endre a „Szabadság” hasábjain az akkor még 19 éves szónokló ismeretlen leányról a nagyváradi munkásnők ünnepségi tudósításában, „aki a szó legszorosabb értelmében a szocialista nőmozgalom megteremtője volt Magyarországon, hasonló eszközökkel, hasonló adottságokkal, mint generációjának nagy példaképe, Bokányi Dezső.”[1]

            Gárdos Mariska (1885-1973) (1904-ig Grünfeld néven) tizenegy évesen már az óbudai munkások bizottságának „kedélyes estéjein” Petőfi verset szaval nagy sikerrel, s ettől kezdve a Szociáldemokrata Párt, a budapesti a szakegyletek és munkásképzők összejövetelein lép fel versmondóként. Tizenöt éves korában írja meg első újságcikkét a Népszavában, amelyben az iskolai protekciózást leplezi le, egy szegény származású osztálytársával szemben elkövetett igazságtalanság ellen tiltakozva. 1900-ban lép be az MSZDP-be, majd egy évvel később a szakszervezetbe a kereskedelmi szakiskola elvégzésével. Még csak 18 éves, amikor a Nők Asztaltársaságának egyik szervezőjeként kezdeményezi a Magyarországi Munkásnő Egyesület megalakulását. 1903 májusában a hazai munkásnőmozgalom első érdekvédelmi szervezete élén áll, amely a Szociáldemokrata Párt programja alapján a dolgozó nők szervezését, nevelését, gazdasági és politikai egyenjogúságának kivívását tűzi ki célul. Diner Dénes József, Lóránt Richárd és Szabó Ervin vezette művelődési körben ismeri meg mélyre hatóbban a szocialista elmélet alapjait és történetét, ifjú hallgató társai voltak többek között Rudas László, Alpári Gyula, Vágó Béla, Ladányi Ármin, Dániel Arnold, Mérő Gyula, Czóbel Ernő. „A nevezett három elvtárstól sokat tanultam a nemzetközi munkásmozgalom megszületésétől kezdve megtorpanásának és fejlődésének szinte valamennyi jellegzetes szakaszából, csakúgy, mint a magyar munkásmozgalom kialakulásának hol izgalmas, hol lesújtó, illetve megindító fejezeteiből. Vannak történelmi adalékok, melyek sokkal tisztábban tükröződnek az átélt személyes megfigyelések és észrevételek alapján, mint a legátfogóbbnak tűnő történelmi kötet. Így sikerült egész fiatalon fölvértezni magam olyan széles látókörrel, mintha valóban egyetemi képzettséggel rendelkeztem volna.”[2] Weltner Jakab, a párt titkára találó szellemességgel a „Fő nő” jelzővel illeti az alig húsz éves Gárdos Mariskát, aki a párt baloldalán helyezkedett el, nem csupán Szabó Ervin, Kun Béla, Vágó Béla, Alpári Gyula barátsága miatt, hanem baloldalivá tette a nőmozgalomnak a párton belüli helyzete is. 1905-ben felelős szerkesztője lett a nők jogaiért harcoló „Nőmunkás” – című újságnak. Kolozsvári tanonc éveiben köt tartós barátságot Kun Bélával, aki ekkor a Friss Újság szerkesztője. Egyik legkedvesebb emléke, „amikor a téli esték beköszöntével a szerkesztőség kollektívája számára szalonnát vásárolt. Amíg mi az utolsó simításokat végeztük a levonatokon, kivette az egyik íróasztalfiókból az előre elkészített nyársakat, s a pöttöm vaskályha parazsán hozzáfogott a nagy művelethez. Pirította a szalonnát, hogy azután jó étvággyal bekebelezzük vacsoránkat.” [3]

Kolozsváron született első regénye „Az igazság – az élet” címmel, melyet Ignotus a Hét c. progresszív polgári hetilap kritika rovatában meleg hangon méltatott. Akkoriban az ezer példányban elfogyott könyv nagy sikernek számított. Számos írását közli már rendszeresen a Népszava és az 1906-tól megjelenő Szocializmus c. folyóirat. 1911-ben elválik bohém újságíró férjétől Bresztovszky Ernőtől. Párizsi útján köt mély barátságot Ady Endrével, gondolatai már nemcsak a szocialista sajtóban jelennek meg, hanem a polgári sajtóban is, például a Világ-ban. Népszerűségére jellemző, hogy a vidéki pártszervezetek a pártelnökségi tagjaival (Bokányi, Kunfi, Weltner, Garami) azonos nagyságban hívják előadások megtartására. 1912-ben az amerikai magyar baloldaliak meghívásának tesz eleget, előadói körúton vesz részt az Egyesült Államokban. Az Előre c. szocialista újság munkájában ad szakmai segítséget. 1913 őszén hazaérkezik, de mind a Nőmunkás szerkesztőségében, mind az Országos Nőszervező Bizottságban betöltötték a helyét másokkal. Úgy érezte, hogy a párton belüli baloldali álláspontja miatt szorították háttérbe, többek között ennek okán a világháború végéig a helyzete nem változott. A polgári demokratikus forradalom után sem lépett ki a pártból társaival együtt maradt az MSZDP-ben baloldali szociáldemokraták zömével pl. Landler Jenővel, Pogány Józseffel. A pártegység szimbólumaként került a Tanácsköztársaság idején a „Vörös Újság” szerkesztőségébe. Munkásegyetemet szervez, írásaiban elsősorban szociális- és művelődéspolitikával foglalkozik. 1919 júniusában az egyesült pártkongresszust követő országos nőértekezleten újra a nőmozgalom vezető testületébe választják meg. A Tanácsköztársaság bukása után közel másfél évtizedes emigrációját Bécsben tölti, ahol a Világosság nevű emigráns szociáldemokrata csoport és az osztrák szociáldemokrata párt tagjaként folytatja tevékenységét: tanul, ír, szervez, oktat. Írásai álnéven Gordius vagy G.M. monogrammal jelennek meg. A Világosság élesen szemben állt a Peyer nevével fémjelzett hazai szociáldemokrata pártvezetőséggel, megbélyegezte a Bethlennel kötött paktumot és támogatta az MSZDP baloldali ellenzékét. Ezzel egyidejűleg a csoport küzdött, bírálta a kommunistákat is. Az emigrációban lévő néhány szociáldemokrata vezető Kunfi Zsigmond és Kalmár Henrik öngyilkossága, az állandósuló belső viták zsákutcája, a fasizmus előre törése, arra késztette, hogy hazatérjen. 1932 októberében hazatért gyermekével – férje később követte – bizonytalan volt minden létfeltétele, hiszen a párton belüli lehetőségein kívül másra nem számíthatott. Visszatérve bekapcsolódott a nőmozgalom munkájába, de első lépéseinél már tapasztalta Kéthly Anna ellenszenvét. Tagja lett a nőszervező bizottságnak, mindaddig, míg az Imrédy-féle sajtótörvény el nem némítatta. Tovább tevékenykedett a Nőmunkás szerkesztőségében, rendszeresen megjelentek Bányász Vera álnéven a Népszavában és a Szocializmusban (pl: Nők a szocializmus tűzvonalában) is az írásai, de a párton belüli belső ellenzékisége miatt ezek a megjelenési lehetőségek egyre korlátozottabbak lettek. A legmelegebb fogadtatásban a budapesti VIII. kerületi szervezetben volt része, ez a pártszervezet volt ez időben a főváros baloldali magva, innen kapott éveken át kongresszusi küldött megbízatást is. 1933. januárjában megtartott pártkongresszuson való fellépése óriási vihart kavart, felszólalása után szünetet rendeltek el, s ekkor összeült a leköszönő pártvezetőség is, hogy válaszát megfogalmazza a bírálatokra. Beszédében rámutatott, hogy a peyeri pártvezetés csak álküzdelmet folytat az emigráció felszámolása érdekében. „Vállalom hűséggel és szeretettel mindkét forradalom hagyományait, mert jól tudom, hogy nemcsak az októberi forradalom volt a miénk, hanem a márciusi is.” A karzaton lévők olyan hangos éljenzésbe és tapsban törtek ki, hogy az elnök alig tudta csendre inteni a jelenlévőket. Elítélte a „párt langyos magatartását a fasiszta kormányzati rendszerrel szemben” és a munkástömegek mozgósítását követelte.[4] A Peyer őrjöngött több elnökségi taggal együtt, és brutális fellépést akart a kemény kritika ellen, ám Weltner Jakab és mások megakadályozták. A harag viszont nem múlt el, így morálisan próbálják kikezdeni a suttogó ellenpropagandával. Révész Ferenc emlékező szavai szerint „üldözött vad lett saját pártjában. Egyre élesebben támadták és ő egyre élesebben válaszolt. Sem megtörni, sem megalázni, sem félreállítani nem sikerült Peyeréknek.”[5]

Oktatóként, előadóként igen népszerű volt különösen a fiatalok körében. Előadásaiban a szocializmus nőalakjairól, a fasizmus elleni fellépésről, vagy marxista elméleti kérdésekről beszélt. 1940 nyarán rendszer ellenessége miatt rendőri felügyelet alá helyezik. 1942-re készül el „A nő a történelem sodrában” című könyve, -August Bebel: Nő és szocializmus ihlete – legfőbb értéke, hogy tartalmazza a nőmozgalom magyarországi problémáit is. 1943 júliusában őrizetbe vették, 58 évesen internálták Bács – Topolyára, mint „a szociáldemokrata párt egyes szervezeteiben a fennálló társadalmi rend ellen izgató.”[6]

Két önéletrajzi regényében a „Szállj gondolat” és a „Kukoricán térdepelve” számot ad a korról, a harcokról, egész életéről. „Három örökséget kaptam apámtól: a szegénységet, a derűlátást és a bátorságot. A szegénység megtanított rá, hogy bármilyen helyzetben megálljam a helyem, hozzáedződjem a nehézségekhez; a derűlátás adott erőt, hogy emelt fővel járjak a megpróbáltatások és a megaláztatások közepette is, s a bátorság, hogy szembenézzek a börtönnel, az internáló táborral…”[7]

A nyilas uralom alatt Budapesten bujkált, gyermekét Pintér Mariannát 1945 után újra megölelhette, amikor a koncentrációs táborból kiszabadult. A Magyar Nők Demokratikus Szervezetének alapító tagja volt és ügyvezető alelnöke, majd később az Országos Szövetkezeti Tanácsban lett alelnök egészen 1949-ig. Gárdos Mariska gyermekkori vakságban szenvedett, teljesen sosem gyógyult meg, 1949-ben pedig végleg elveszítette a teljes látását. Ez sem tudta legyőzni. Előadásokat tartott, közreadta életének emlékeit, élményeinek dokumentumait. 1965-ben az országos nőkongresszuson még beszédet tart, 1971-ben a Magyar Nők Országos Tanácsa örökös tagjává választja.

Utolsó intésében így szólt: „Ne felejtsétek, még csak a küszöbön vagyunk, tengernyi a tennivaló. Ehhez ma bátorság kell. Bírálni, harcolni, elmenni a legfelsőbb fórumig. Féltik az íróasztalt? A nehezen szerzett jólétet? Hiba! Mi sokkal többet kockáztattunk és nem féltünk. Fejünkre ütnek? Na és? Nekünk nagyobbakat ütöttek és fájóbbat…”

1973. január 23-án végleg búcsút vesz a földi élettől. Pintér Györgyné, Gárdos Mariska minden áldozatot vállalt a szocialista nőmozgalomért. Ebben telt az élete. Ebben égett. „Ha nem nő lett volna, már régen szobrot állítanak neki.”[8]

Nem őrzi nevét már semmi. Nem szent, sem hős, csupán egy „elárult” igaz asszony….

Gárdos Mariska



[1] Kende János: Gárdos Mariska, 1985

[2] Gárdos Mariska visszaemlékezése PIL 940

[3] Élet és Irodalom 1966. február 19.

[4] Párttörténeti Archívum PIL 651

[5] Párttörténeti Archívum PIL 867

[6] Párttörténeti Archívum PIL 651

[7] Népszabadság, 1965. május 1.

[8] Marosán György: Tüzes kemencében, Budapest 1975

A bejegyzés kategóriája: Nőtörténet
Kiemelt szavak: , , , , .
Közvetlen link.