Harc egy gondolat körül

2010. Népszava

A magyar politikai mocsárnak egy új lápvirágát elemzi, idézi, csodálja hetek óta az ország és kisebb mértékben Európa közvéleménye. Az átalakuló magyar társadalom visszavonhatatlanul felszínre vetette ez év június 7-i EP választás eredményeiben, egy olyan érdekeket képviselő csoport létét, mely a zsidóellenes, cigányellenes érzületek keltése és szítása útján keresi a hatalmi érvényesülésre való lendületet és erőt. A történelemben mindig akadtak, akik más talapzat hiányában megrögzött előítéletre, tudatlanságra, gazdasági vagy egyéb félelemre építették fel politikai terveiket. A zsidók és cigányok ellen rendszeresen tenyésztett antipátia számos politikai- és gazdasági érdekszövetségnek szolgált már alapul, és az ebből felburjánzó vadhajtás számos éhes egyéni ambíciónak vált táplálékává. August Bebel (német szociáldemokrata) felejthetetlen meghatározása szerint: „az antiszemitizmus az ostobák szocializmusa.” A mai magyar antiszemitizmusnak nemcsak, hogy indokolt alapja nincs, hanem racionalitása sem. Világosan látható, hogy ezen ideológia mentén való középkori lázadás keltése ellenkezik az emberiség szociális haladásával, modern demokratikus fejlődésével, az egyén morális normatívájával. Ám, tény, hogy a politikailag kiábrándult, a társadalmi biztonságot kereső, és a szociális krízis elől menekülő társadalmi rétegek számára: olcsó, egyszerű, hamis gondolati láncok kialakításával, és a történelmi tények meghamísításával, -„a magyarokra rontó zsidó összeesküvés”,”a minden cigány bűnöző” koholt rágalmak szorításában – kínál megoldást az új magyar fajvédő párt. Naivitást félretéve, ezen előítélet csapatai nem demokraták, a demokratikus rendszer felépítményei, a demokrácia adottsága számukra annyit tesz, mint a szólás- és véleményszabadság jogainak kihasználása, a megosztásra, embertelenségre, a gyűlöletre való uszítás eszközként való használata. Ezen politikai csoportok a történelem egyik legfertőzöttebb politikáját folytatják, ők ma a hazai tőke egy része lealjasodott hatalmának azon segédcsapatai, mely hadrendje mögött a demokratikus rendben csalódott, a megtévesztett, a gyávaság, és a közöny által megfertőzött polgárok állnak. Az előítélet persze önmagában még nem zsarnokság és aljasság, de akik tudatosan gerjesztik agitátorok segítségével a felsőbbrendűség eszméjét, azok finoman szólva sem a humanizmus prófétái. A demokratikus jogállamunkban élő zsidóság és cigányság nem corpus separatum –különálló test-, hanem a magyar nép része. A magyar zsidók, és magyar cigányok, kik a magyar nemzet kultúrájának és a magyar történelem progresszív törekvéseinek szereplői, munkásai és előmozdítói voltak, ők a magyar nemzet organikus részét képezik, mind a múltban, mind a jelenben. Aki a magyar zsidókból, és a magyar cigányokból corpus separatumot akar csinálni, az a magyar nemzet árulója, nemzetgyalázó és minden politikai törekvése a magyarság számára megbocsáthatatlan bűn. Ellene csak nemzeti egységben lehet fellépni. Nemzeti egység akkor jöhet létre, ha történelemtorzítás nélkül, a nyitottsághoz nyílt beszéd társul, amikor a múlt vádaskodásai nem lesznek feltámaszthatóak, mert talaj vesztetté válnak. Nemzeti egység csak akkor lesz, amikor hazánkban minden demokratikus párt és mozgalom elzárkózik és kirekeszti maga közül a „magukfajta és magunkfajta” demagógia őrült használóit. Akik azt gondolják cinizmussal, hogy ez csupán a baloldali károgás újabb oktalan politikai játéka, azok számára a történelemkönyvek fellapozása kötelező. Érdemes felidézni és a kérdést feltenni, mikor volt a múlt században legerősebb egy-egy kisebbség teljes félelemben tartása, mint politikai cél? Mindig akkor, amikor a demokratikus jogállamba vetett hit az állampolgárok számára a mindennapi életben megbukott, amikor gyökeret vert a méltatlanul elszenvedett jogsérelem tudata, amikor a munka pártja feladta a tőke elleni harcot, amikor a törvény tisztességes alkalmazása még mindig pium desiderium- jámbor óhaj-, amikor a politikai elit, dölyfös kisebbsége – önmérsékletet nem tanúsítva – a társadalom közép-és alsó rétegeinek elnyomását oly, mértékben megterhelte, hogy az társadalmi feszültséget váltott ki. Ezen indulatok célt tévesztve, a valódi elnyomó kisebbség – a tőke – helyett egy vallási vagy etnikai, vagy gyakran homoszexuálisokra irányultak. A történelem bizonyítja, hogy mély gazdasági válságok idején a megosztás és a félelem politikáját hirdetők mindig ügyes eszközként használták fel, e társadalmi indulatokat. A gazdasági krízis helyzetek pedig mindig megbomlasztják a társadalmi közösségek rendszerét, változásra kényszerítve azokat, akár a társadalom alapegységeinek végzetes gyengítése árán is. Marxi értelemben a társadalom alappillérei nélkülözhetetlenek, hiszen csak a belső értékekben demokratikus, gazdag és önbecsülésben erős közösségek képesek a szélsőséges eszmékkel és a kizsákmányolás ellen felvenni a harcot. Az önvédelmi küzdelmet csak a tiszta normákat követő, s azokat minden tagjától következetesen megkövetelő közösségek valósíthatják meg, akik kitermelik a normáikhoz méltó vezetőiket, akik majd maguk is normákat adnak. A muskátlis fasizmus képviselői programjukban az egykori Gömbös vonalvezetését élesztik újjá: „lenyesegetjük a kapitalizmus kinövéseit, lebontjuk a válaszfalakat, harmóniát teremtünk a kis-, közép- és nagyipar között, a magyar ipar, mezőgazdaság és kereskedelem között. Pontosan kifejezik ezek a kijelentések azt, amit Marx mond arról a képtelen elméletről, amely a társadalmi igazságosság érvényesítését úgy képzeli el, hogy megszünteti a fönnálló rend rossz oldalait és fönntartja a jókat. Csakhogy ez gazdaságilag és történelmileg egyaránt képtelenség” – elemzi tisztán Szakasits Árpád 1932-ben. A magyar történelem során a Horthy-rendszer, a második világháború és a nyilas téboly, nem csupán rombolást és milliók értelmetlen halálának emlékét hagyta ránk, hanem az eszmei torzulásokat és a ki nem beszélt, hosszan rejtegetett szellemi aknákat is. A tradicionális antifasiszta jelszavakkal ezt a harcot győzelemre vinni már nem lehet. A konzervatív, jobboldali körök évekig tudatosan szították, majd a szélsőségesek ügyesen kilopták és átformálták az antikapitalizmus elleni politikai szlogeneket, melyek érzelmi kötődésű, torzító rendben és deformált magyarázó elvként kerültek elfogadásra a választópolgárok által. A hazai liberálisainkra Bertrand Russel szavait idézhetjük: „szakadatlanul nyitott gondolkodása, szakadatlanul üres gondolkodássá vált.” A liberális eszmét valló társadalmi bázis ma már alig láthatóvá szűkült. Egykor az intellektuális középosztály tagjai hirdették és becsületesen gyakorolták a liberalizmust, ám napjainkra kiderült, hogy a tiszteletreméltó korrekt viselkedés az etnikai és vallási kisebbséggel szemben tanúsított magatartás többségében csak álszentség volt. A rendszerváltás óta eltelt évekből a szocialistáknak három nyertes választási győzelem sikerei és terhei jutottak. Az 1989-ben elfogadott demokratikus szocializmus eszméjétől és programjától egyre jobbra tolódva veszítette el a párt sokszínűségét, hitelességét, és közösségeit. A szervilizmus győzelme mellett, pedig hiába kiáltották a rendszerkritikai baloldal képviselői lojalitásuk legnagyobb értékét: „Érted haragszom, nem ellened!”  Egyik meghatározó képviselője Krausz Tamás történész az alábbit írja:„Az EU-választások fehéren-feketén megmutatták, hogy az MSZP szavazóinak egy része, megbokrosodva attól a ténytől, hogy a párt „elárulta őt”, a nyilas tradíciókból is táplálkozó rasszista pártra szavazott„ (Népszabadság 2009.06.20). Kényes kérdést vet fel az, aki a baloldali antiszemitizmus vagy rasszizmus problémáját megemlíti, Donáth László, országgyűlési képviselő hónapokkal ezelőtt megtette, meghallgatásra nem talált pártjában. Az új baloldal szereplőinek megkerülhetetlenül nyíltan beszélnie kell a kérdésről. Újra és újra deklarálnia kell tetteiben is, hogy a szocialista-szociáldemokrata moralitás kultúrája nem tűri el eme nézeteket. Minden demokratikus erővel összefogva együttesen szükséges a tabuk és talmik világát kinyitni, hogy az minden magyar polgárhoz elérjen. A nemzet testén évszázados penészrétegek szaporodnak, a morális amortizáció tanúi vagyunk, elérkezett az idő a társadalmi gettók tökéletes lebontásához, az ordító politikai bohócok leállítása minden demokratikus párt érdeke kell, hogy legyen, nevezhetjük ezt: Bibói felelősségvállalásnak.  A tőke válsága békeválság, a válságos időkben a polgárok nem látván az objektív reménység kivezető útjait, csodákat és varázslókat várnak beteg énjük és beteg társadalmuk megváltására. Az a korszak, amelyben, mindez tömegjelenség, súlyosan beteg társadalom kórját diagnosztizálja, egy biztos, hogy a gyógyítás nem a kuruzslók, hanem az értelem embereinek a kezében van. Az új közmegegyezés igénye azonnali cselekvést kér: származásra, világnézetre, pártállásra való tekintet nélkül. A magyar belpolitikában a bálványok alkonyát éljük, a társadalom előtti bocsánatkérést a rendszerváltó politikai elit valamennyi tagja – sorszámhúzás nélkül – elkezdheti.

A bejegyzés kategóriája: Chili
Kiemelt szavak: , , , .
Közvetlen link.