Szörnyek ideje

„Nagy nemzeti törekvéseink bukásának korszaka ez, melyben most élünk. A bukás épen tíz év óta folyik szakadatlan. Kezdődött Széll Kálmán kormányra jutásával 1899 elején. Országunk súlyos jövő előtt áll, alkotmányunk válságba jutott. Nem bölcsesség és hazafiság vezeti a kormányt, hanem őrjöngés és bosszúérzet. A hatalom összetörte az alkotmány alapkövét, a szólásszabadságot. Hová süllyed, így nemzetünk ereje, tekintélye, méltósága, sőt becsülete?” – teszi fel a kérdést Eötvös Károly Harcz az alkotmányért című munkájában, melyben többek között gróf Tisza István „nagy alkotmányszegés” politikai játékát leplezi le. A megrészegült és nem kissé önteltté vált jelenlegi győztes kétharmad táborának talán szentségtörő a fenti idézet, ám az ellenzéki tábor gondolkodói számára tanulságos történelmi példatár.

Tagadhatatlan, hogy Magyarországon a politikai viszonyok törésvonalaiban a történelmi revizionizmus kapott új lendületet, ahol csak a látszólag különböző, valójában azonos célokért küzdő legális és illegális „új jobboldali” erők és mozgalmak léptek szövetségbe ál-intellektuelekkel, melyek szakértelme megkérdőjelezhetetlen.

A történelmi köztársaságok még ismerték a demagógokat, azokat, akik a népnek hízelegve, a tömeg hiúságát simogatva a valóságos képet torzították.

A féltanultságú néptanítók dicsőséges munkássága zajlik napjainkban is, egyetlen ideával és rögeszmével. E kontárság dicséretének fanatikus hűbéresei az alkotmányozó néptanítók pedig messiási küldetéstudattal haladnak előre. De merre is? „Milyen irányba vezeti a koalíció az országot? Vezetik-e valamerre az országot, vagy csak sodródunk, ki tudja hová? Nem kerülheti el a figyelmünket az sem, hogy az új kormányhivatalba lépésétől kezdve a centralizációra törekszik. A kormány által az utóbbi hónapokban foganatosított személycserék is ugyanezzel a logikával magyarázhatók. Megtettük – mondják – mert jogunk volt hozzá! Megtettük, mert miénk a kormányhatalom, s azt ültetünk pozícióba, aki tetszik nekünk. A vezetők kiválasztásának legfőbb szempontja nem az alkalmasság, hanem a kormány iránti lojalitás, netán a miniszterelnök úrral kialakított régebbi keletű jó viszony. Mindazonáltal remélni szerettük volna, hogy a kormánykoalíció ennek ellenére is minél szélesebb konszenzuson kialakítására fog törekedni a parlamentben. Most azonban úgy látszik, hogy ebben a jóhiszemű várakozásunkban is csalódnunk kell. A kormányon lévő párt hajlamos rá, hogy a kormány fölött gyakorolt kritikát úgy utasítsa el, mintha az ellenzék vagy a sajtó Magyarország presztízsét ásná alá, magát a magyar nemzetet támadná. Az ilyen megnyilvánulások nem sok jót ígérnek a demokrácia jövőjére nézve. Az ilyen magatartás arra utal, hogy a kormánypárt vezérei hajlamosak összetéveszteni pártjukat és választóikat az országgal, a nemzettel.

Mindezt Orbán Viktor fiatal demokrata írta 1990. szeptember 1-én Megszegett ígéret címmel az akkori miniszterelnöknek Antall Józsefnek a Népszabadság hasábjain. Kézenfekvően adódik a költői kérdés: „hogy számolsz el magaddal és pártoddal?” Honnan ez a dandinomania? (Perrin Dandin, francia bíró makacskodva ismételgette: „ítélkezni akarok”) Miért ez a történelmi elszámolás?

Önelégült eufóriával szervírozzák ugyanis számunkra az ember hajtóvadászatokat, s láthatóan offenzív politikai kontraszelekció hadjárat folyik minden szinten, a demokrácia normáit csak a politikai ellenfelektől kérik számon magukra nézve, nem érzik kötelezőnek. Marxista nézőpontból a hűtlen kezelés nem marginális vagy kivételes, hanem normális velejárója a tőkerendszernek. Semmi más nem történik, mint a társadalmi fájdalmak átmeneti csillapítására a politikai eliten belüli hatalom megtartása érdekében megengedett tekintélyszerzés színjátéka. A hatalom gyakorlásának többfajta eszköze létezik: ilyen az állandó félelemben tartás. A másként gondolkodók egzisztenciális bizonytalanságban tartása, a listázások kiterjesztése a sztrájkoló munkavállalókra, a tömegdemonstrációk szervezőire, a közszolgálatban dolgozók politikai nézetére vagy szélsőségesebb formában, a közéletben lévő zsidó származásúak összeírása. (Magyar Nádor Szövetség honlapján) Mindezeknél is veszélyesebb az ideologikus társadalmi illemoktatás, melynek álarca mögött manipulatív hamis tudat formálás történik, ennek tökéletes bizonyítéka az alkotmányozási folyamat, melyben udvari bohóc szerepre süllyesztették a társadalmi véleménynyilvánítást. Most már minden adott, hogy elfojtsák a másként gondolkodást, és érvényre juttassák a kényszerítést, hiszen az ehhez szükséges intézmények megszülettek, sőt alkotmányos védelemben részesülnek. Létrejött a jobboldali vágyálom a történelmi kontinuitás a Horthy korszakkal, a 21. századi magyar keresztény-nemzeti hegemón államhatalom a giccsmagyarság öltözékével. A jobboldali új honfoglalóknak egy történelmi tanulság észben tartása azért ajánlott, márpedig az, hogy ebben az országban minden leszámolóval egyszer leszámoltak. Erre a törvényszerűségre még Gobbi Hilda, színésznő is felhívta Rákosi elvtárs figyelmét 1945-ben írt levelében: „bocsásson meg, hogy kontár mondanivalómhoz  egy véleményt fűzzek: kicsit nagyobb vonalúan kellene sok mindent csinálni.”

Létezik-e alternatíva, mely képes lesz megtörni ezt a neofasizmus jegyeit magánviselő uralmat? Vajon képes-e társadalmunk kritikus önvizsgálatra? Vagy tovább hisz majd a kényelmes tündérmesékben, a 89-es liberális ideológia újra feltámasztásában, melyet a polgári sajtó harsányan harsog, mint a politikai hullák szellemüzenete? Általános társadalmi véleménnyé formálódott napjainkra, hogy ne kiáltson gazemberséget másra az, akit a széles közvélemény azonos skatulyába sorol azzal, mint akire mondja. Az elmúlt két évtized végzetes önhittsége, a „baloldal” teljes kisajátítása, a „haverkapitalizmus” kritikátlan siralmas védelme és nem különben a történelmi küldetésének teljes elárulása lett a parlamenti baloldal sírásója. A láthatatlanság stigmájában vergődő ökopártra, pedig egyre nagyobb nyomás nehezedik a bármi áron szövetségest kereső szocialistáktól, ezzel pedig egyre közelebb kerül az eredeti politikai manifesztumának feladásához.

A permanens gazdasági szükségállapot társadalmunk zaklatott lelkiállapotát egyre fokozza, ezért a demokratikus pártokból való kiábrándulással, közönnyel felel a több évtizedes demokratikus ígéretek megcsúfolására. A nép az istenadta, a politikusoktól eltekintve ugyanis nem szenved amnéziában. A többség számára tudattalanul válik egyre világosabbá a liberális demokráciánk haldoklása, az hogy az „egyéni szabadság” mitológiája valójában minden nap sérül, az intézményesen védett szabadságjogok mögé megbújt szélsőjobboldal, pedig hatékony megfélemlítést gyakorol a bűnösöknek kikiáltott társadalmi rétegekkel szemben. A magyar társadalom struktúrájában roppant nagy ellentmondás létezik, hiszen egyre nagyobb a kitaszítottak és fölöslegessé váltak torta szelete, akik a létbizonytalanság és a nyomorszélén már létfeltételeiket is alig képesek előteremteni. E polgárok számára, semmit nem jelent az alkotmányozás szentsége, a politikai elszámolás adok-kapok pofonjai sem fogják enyhíteni életkilátásaikat, a hiteltelen politikai szervezetekhez való asszisztálás pedig csak kalandorságot és mélyebb csalódást rejt számukra.

Van-e kiút? Igen, van. A „nincs más alternatíva” mantra ellen a lázadás cselekvése, a polgári engedetlenség. Ahogy Jean-Paul Sartre francia filozófus mondaná: „Te, mint egyén köteles vagy lázadni a hatalom ellen másokért is.”

Az elmúlt két évszázad politikai mozgalmainak sokkal nagyobb mozgásterük volt, nem csupán adott volt a változás cselekvőereje, a szervezett lázadás alanyai a munkások, hanem mert rendelkeztek megfelelő érzelmi töltéssel és hittek egy eszmében is. A mai ember elveszítette igazodási pontját a tarkabarka posztmodernek ostobaságainak zuhatagában, lassan viszont rájön, hogy saját egyéni életének jobbulásához, olyan mozgalom szükséges, melynek céljaival azonosulni tud. Egyéni döntéséből következőleg közösséget teremt, vagyis létrehozz, részévé válik egy politikai aktivista hálózatnak. Az elfojtott érzelmek ereje és a hatványozott képességek halmaza pedig számos lehetséges alternatív utat mutat majd, melyek parlamenten kívüli erőként az átalakulás hatékony történelmi cselekvő erőiként leválthatják az elhasználódott véleményvezér csoportokat. Vagyis a radikális politikai szerkezetváltás iránti szükséglet egyre nagyobb tömeges öntevékenységet mutat majd, ahol a parlamenten kívüli cselekvési térben többfajta politikai aktivista formáció vetélkedik a jelenlegi politikai elit leváltásában. Nem képzeletbeli misztikus jövőről beszélek, hanem arról, hogy elengedhetetlen a tömegorientált szerkezetváltás, mely vagy egy demokratikus szocialista ruhát ölt vagy szélsőséges jobboldali fekete ruhában hozza el az új vészkorszakot. A politikai szárnyait jelenben bontogató információs társadalom szereplői már az intézkedő generáció tagjai, kik a spontán folyamatok élén kellő egyéni motiváltság birtokában lépnek fel egyre hangosabban a társadalmi igazságosság érdekében. Ám, addig, amíg az új generációs lázadás tömeg elégedetlenségé nem válik érdemes szemünk előtt tartani Antonio Gramsci olasz baloldali forradalmár gondolatait: „a régi világ haldoklik, az új most éli szülési fájdalmait: a jelen a szörnyek ideje.” 

2011

A bejegyzés kategóriája: Chili
Kiemelt szavak: , .
Közvetlen link.