Demokrácia nők nélkül

Magyarország igazi történelmét eddig nem írták meg. Nem csupán arról van szó, hogy a reális viszonyokról nem ad teljes képet az eddigi történelemírás, hanem, hogy a magyar történelem fejlődésének legfőbb és legmélyebb rúgóit sem ismerték fel kellően, mert ugyanis hiányzik belőlük a Nő. A történelem hajtóerőit az isteni gondviselés mellett a főurak marakodásában, nagy hadvezérek csatáiban, vallási küzdelmekben, vak véletlennek vagy eszmék harcának látják a történetírók. Mondhatjuk úgy is: „Nem más, mint a férfiak bűneinek, bolondságainak és szerencsétlenségeinek jegyzéke.” (Gibbon)

A nők történelmi szerepének felfedezésének reneszánsza a XIX. század végére a XX. századra esik, amelynek kihívó jellemzője, hogy nem lineáris, tehát nem háborúk, dinasztiák és birodalmakhoz kötöttek, hanem, olyan jelenségek kísérik, amelyek inkább ragaszthatók a nőiesség spirális változásaihoz generációkon keresztül, mint a menstruációs tabu gyakorlata, a házasság intézményrendszere, a morál és vallási kényszerek tömegei.

A nők trónfosztásának történelme a patriarchális monoteizmussal kezdődött, és a keresztény Európában a francia forradalom koráig az egyház Biblia szerinti megdönthetetlen dogmája jelölte ki helyét. A nő helye meghatározott volt: a családban élt és dolgozott. Otthonából egyetlen út vezetett a „közéletbe”: a templomig vezető. A nő természetéből adódóan eme kötöttségek alóli lázadása a függetlenül az idők szellemétől mindig is forradalmi hang volt a javából. S ez még csak a kezdet. Mindenkornak megvoltak ugyanis a sajátos nőkérdései, nőlázadásai. Amikor 1791 szeptemberében Olympe Gouges „A női jogok deklarációját” nyilvánosságra hozta elindította azt a tűzkereket, mely napjaink feminista mozgalmainak alaptételeit foglalja magába. Alapvetései mit sem változtak az idők folyamán, a női nem kizsákmányolásának és jogfosztottságának gordiuszi csomója, mely folyamatosan élteti hátrányos helyzetét és cselekvésképtelenségét. Az alulfizetett női munka, a rossz munkavállalási kilátások, az iskolázottság fokának minősége, kényszerházasságok, prostitúció, mint a patriarchális társadalom öngyűlöletének szomorú jelensége, a jog előtti egyenlőség álszent gyakorlata napjainkig visszajáró szellemként köszöntenek ránk.

A nő szabadnak születik, és jogai megegyeznek a férfiakéval….A törvény a közakarat kifejeződése kell, hogy  legyen, nők, férfiak egyaránt részt kell, hogy vegyenek a törvényhozásban….mindenki számára egyenlő kell legyen….Minden állampolgár, legyen férfi vagy nő, a törvény szemében egyenlő, minden közhivatal, állás és tisztség ugyanúgy nyíljon meg előtte képessége szerint, s ne legyen más feltétele, mint az érdem és a tehetség.”

 

A változás évszázados rögös útjain

Tagadhatatlan, hogy a női emancipációs mozgalmak mindig is a társadalmi átalakulás demokratikus motorjaként működöttek, a nők helyzetének részvételi minősége és mennyisége, az adott állam szervezetében mindig is az emberi jogok fokmérője volt. A tiltakozó mozgalmak megszületésének indítéka nem korlátozódottak kizárólagosan a két nem biológiai különbözőségére, hanem a kirekesztés, a diszkrimináció ellen mozgósítottak. Ennek mértéke, formája térben és időben, kultúránként és társadalmi osztályként változott. E különbségek figyelembevételével lehet csupán a nőmozgalmak céljait, az alkalmazott módszereit és elért eredményeit értékelni.

A nőmozgalmak sokszínűségében a feminizmus csupán egy olyan irányzat, mely megkérdőjelezi a nemi szerepeket, azokat koronként változónak és politika által megváltoztathatónak értelmezi. Sokféle szellemi irányzathoz tartozhat: politikai irányultságuk szerint, pszichoanalitikus, radikális szexista, szeparatista és faji eredetű elméleteken át a francia feminizmusig. A női érdekek elsősorban eme mozgalmak révén jelenek meg napjainkig, permanensen pragmatikus lépéseket kidolgozva a társadalmi változásokról, új intézményrendszereket híva életre, szimbolikus és provokatív akciókon követelik céljaikat. Hazánkban például a női választójog megszerzéséért való küzdelemben a liberális, a szocialista és a nemzeti önrendelkezés eszméinek összefonódása volt jellemző.

A szocialista feminizmus jellegzetessége, hogy újraértelmező áramlat, amely küzd minden olyan „megrekedt” társadalmi intézmény ellen, ami a nők alacsonyabb rendűségét hivatott fenntartani vagy újratermelni, legyen az etnikai, a természet kizsákmányolása, a családi viszonyok paternalista rendszere, politikai szerepvállalásokból való kirekesztés vagy a nemiségből eredő szegregáció. A magyarországi rendszerváltozás által várt remények hamar elillantak, amikor világossá vált, hogy a demokratizálódó társadalomban az elmozdulás lehetséges irányai szűkebbre szabottak, mint azt előre jósolni lehetett. A társadalmi- és gazdasági változások mindkét nemet nagymértékben negatívan érintette, annál jobban minél lejjebb helyezkedett el a társadalmi hierarchia fokán. Az új demokrácia kivívása, egyben új kihívásokkal is szembesítette a nőtársadalmat: a családon belüli erőszak fogalmának megjelenésével, a nők szex szimbólum feltüntetésével és megalázásával, a nyíltan vállaló másság elleni erőszakos támadások sorozatával, a szegénység feminizálódásával, az etnikai alapú kirekesztés megerősödésével, a nők kettős szerepéből (társadalmi és családi szerepvállalás) adódó politikai feszültségek mélyebb megjelenésével.

 

Hol állunk ma?

Napjainkban a nőkérdés egyike ama fontos társadalmi- és gazdasági kérdéseknek, amelynek tisztázása és megoldása elől nemcsak a konzervatív körökben igyekeznek menekülni, hanem ha felvetődik és szóba kerül még a baloldal politikusai is idegenkedéssel fogadják.

A baloldali feministák egyéni törekvései láthatóan sorban véreznek el a korszellemével haladó skandináv és spanyol baloldali feminizmus meghonosítási kísérleteiben. Hiába keressük a parlamenti baloldal szótárjában, vagy politikai marketing jegyzeteiben. Úgy néz ki, hogy a baloldal elfelejtette múltjából a második világháborúig munkálkodó több ezer szakszervezeti nőaktivistát, a munkás-nőegyletek tagjait, a európai hírű és kiváló tehetségű szocialista feministákat: Gárdos Mariska, Buchingerné L. Szeréna, Pollákné Stern Szeréna, Balogh Vilma, Ágoston Péterné, Müller Ernőné, Tímár Szeréna stb.. Elfeledte, a nők politikai egyenjogúságáért küzdő Glücklich Vilma és Bédy-Schwimmer Rózsa (Feminista Hálózat alapítói) irányításával harcoló több ezer polgári radikális feministát.

A magyar progresszív nő küzdelmének mérlegelésénél pedig azt látjuk, hogy a főcél irányában még mindig hiányzik az eredmény: a nők politikai és hétköznapi egyenlősége. Igaz, hogy ez inkább annak a következménye, hogy Magyarországon élünk, a korlátlan lehetőségek és lehetetlenségek hazájában, semmint abból következne, hogy sok jó és okos tanácsot ne követnénk.

Honleányaink számára leszűrt ésszerűség egyetlen feladata, hogy komolyan vegyék a politikai aktivista network építését, ezzel együtt a nőpolitikával foglalkozó méltán elismert kutatók gondolatait, illetve a feminista történészeink fáradhatatlan aprólékos elemző munkáját. Egyszerűen azért, mert „az Igazság az Idő, nem pedig a Hatalom leánya.” (Francis Bacon)

A bejegyzés kategóriája: Chili
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.