Alkotmányos állami nemi erőszak diszkrét bája

Gyötrődő demokráciánk kereszténydemokrata „fülke forradalmárai” és a Nemzeti Egészségügyi Kerekasztal egyértelműen átíratná az eddigi abortuszszabályozást, sőt szexuáletikai kérdéseket is alkotmányos szintre emelne. A probléma lényegét kitűnően szemlélteti Nagy N. Péter cikke: „a magzat emberré nyilvánítása egyenlő az abortusz szűk korlátok közé terelésével. Különösen, ha a tételt az ügyben elkötelezett kereszténydemokraták terjesztik elő. Ez lesz ugyanis az a pont, ahol a rapid alkotmányozás leszáll a földre. A magzatról szóló döntés volna az első változás, amely élesen belevág a hétköznapokba, amely beviszi a politikát a lakásokba, és ott sem áll meg a konyhában. A józan emberek lerugdosnák ugyan az ágyról, de az már aligha fog sikerülni. Meg kellene állítani a bejáratnál.” (Népszabadság, 2010. nov. 26)

Amennyiben a nők abortuszhoz való jogát, vagyis a teste és gyermeke feletti szabad választás/döntési jogát eltörlik illetve korlátozzák, a kötelező szülés kényszere nem lesz más, mint az állam alkotmányos nemi erőszaka. A „nemzeti együttműködés”kormányának pedig számolnia kell azzal majd, hogy az abortusz olyan politikai kérdés, mely során nem egyszerűen világnézeti, etikai, jogi és orvosi dilemmák merülnek fel, hanem olyan éles társadalompolitikai viták kezdődnek, melyek rávilágítanak és felszínre hozzák a magyar társadalom morális csődjének minden aspektusát, s nincs az a cenzúra hivatal, mely lakatot tehetne a szabadvélemények kinyilvánításának. Különösen kényessé válhat a helyzet politikailag, amikor a kormány jelenlegi döntései a polgárok számára a jövő tavasszal „pénztárcaügyileg” érzékelhetővé válnak.

Az erőszakosan nyomuló magzatvédők abortuszellenes fellépése inkább riasztja a polgárokat, mint támogathatóvá teszi törekvéseiket. Hiszen nyilvánvaló, hogy civilizált ember nem lehet magzatellenes, s az is nyilvánvaló, hogy az abortusz semmiképpen nem lehet végső békés megoldás egyetlen ellentétes álláspontú fél számára sem. Különösen nagy merészség volna kikiáltani gyermekgyilkosoknak azokat a várandóság bűne alatt lévő nőket, akik szociális vagy magánéleti problémáik miatt kerülnek az orvosi műtőasztalok magányába. A vallási fanatikusok pedig erőteljesen szembetalálkozhatnak a Ratkó – unokák bosszújával, bár ők már nem követik elődeiket, akik erőszaktól sem riadtak vissza. (Ismert tény, hogy Ratkó Anna minisztert budapesti Nagy György István utca 29. szám alatti lakását fegyveresen támadták meg, s az elkövetőket 1957 januárjában el is ítélték.)

Közhelynek számít ma már az a megállapítás, hogy egy nemzetet minősít annak abortuszpolitikája, nem különben annak Alkotmánya. Az alkotmányos alapértékekkel foglalkozó parlamenti munkacsoport azt javasolta, hogy az ember fogalmát az új Alkotmányban a „fogantatástól haláláig” kifejezéssel határozzák meg. (Ezt valószínűsíthetően a „New Age” hívők és az alternatív egyházak nem támogatnák.)

Feltételezzük, hogy áldást kap a fundamentalisták kérése, de akkor miért ne követelhetné a második nem, hogy kerüljön bele az új Alkotmányba a nők védelmére az abortusz, mint emberi jog? Vagy miért ne kerülhetne az új Alkotmányba a „man tax” vagyis a férfiadó, azon férfiakra kivetve, akik bántalmazzák a nőket és a gyermekeket? Vagy a pedofil papokra? Miért ne lehetne alapvető emberi jog a krízisben lévő állapotos anyák átmeneti elhelyezésének megteremtése? Milyen alkotmányos akadálya van annak, hogy a nők számára ingyenessé váljanak a fogamzásgátlók vagy a változó korban használatos gyógykészítmények?

Az abortusz több évszázados történelmében és a különböző kultúrák világában a nők egymást segítő szolidaritása figyelhető meg, annak ellenére, hogy az elnyomás sajátos formái mindig megtalálhatóak voltak. A keresztény egyház legmélyebben gyűlölt történelmi ellenfele a nők és a szexualitás. Az abortusz bűncselekményt valló kezeléséből már egyenesen következik, hogy egyes erők újra feltámasztani kívánják a társadalmi kiközösítés intézményét. Kísérletet tesznek rá, hogy etikai besorolású kérdéseket a keresztény hagyományoknak megfelelően egyértelmű ítéletként kezeljenek. A zsidó Talmud azt tanítja, hogy a magzat nem egy személy, ebből adódóan nincsenek jogai. Az Ó- és Újszövetség gazdag tilalmak házát sorolja fel a nők számára, tiltja az abortuszt. Ám, Szent Ágoston vagy Aquinói Szent Tamás az abortuszt nem tekintette gyilkosságnak, azon az alapon, hogy az embrió még nem ember. A II. Vatikáni Zsinat és a Katolikus Egyház Katekizmusa 2270. pontjában pedig kimondja, hogy az életet a fogantatástól kezdve a legnagyobb gonddal kell oltalmazni.

Az Alan Guttmacher Intézet az Egyesült Államokban több kutatásban és publikációban szemléltette a katolikus álláspont ellentmondásos voltát abortusz ügyben. Így például az Egyesült Államokban a katolikus nők 29%-kal nagyobb valószínűséggel esnek át abortuszon, mint a protestáns nők. Az amerikai katolikusok 64%-a helyteleníti azt a kijelentést, hogy az abortusz erkölcsileg minden esetben rossz. Azokban a katolikus országokban ahol tiltott az abortusz, mint például Brazíliában, a becsült illegális abortuszok száma 1-2 millió évente, míg Peruban a fogamzóképes korú nők abortusza csak 5%, vagy az Egyesült Államokban mindezen paraméterekkel csak 3%-os. (US News & World Report 1995) Ausztráliában a katolikusok 72%-a azt mondja, hogy az abortusz a nők magánügye, s azt tiszteletben kell tartani. (AGB McNair, Melbourne 1996)

Magyarországon a művi terhességmegszakítások száma csökkenő tendenciát mutat. Míg 1990-ben több mint 90 ezer, addig 2008-ban mintegy 44 ezer, azaz feleannyi művi terhességmegszakítást végeztek. A terhességmegszakítások életkori elosztásban a 30-34 év között a legmagasabb, ezt követi 25-29 év közötti korosztály. Lényeges területi különbségeket mutat az abortuszok gyakorisága, főleg a hátrányos helyzetű területeken magas pl: Nógrád, Heves, Borsod-Abaúj-Zemplén megye. A munkapiaci és családtámogatási rendszernek része van abban, hogy a közepes pozícióban lévő nők átlagos gyermekszáma 1990 óta gyorsan csökkent és mára a legalacsonyabb. A felsőbb társadalmi rétegekben polarizációs tendenciák figyelhetőek meg: a gyermektelen és a többgyermekes nők aránya nő. Egyértelműen megállapítható, hogy a munkaerőpiac mai formájában sok esetben akadályozza a gyermekvállalási tervek valóra váltását, és ez a gátló tényező az átlagos, ill. átlag alatti iskolázottságú nők második és magasabb sorszámú gyermekeinek vállalása esetén érvényesül a legerőteljesebben. Az emberek viszonylag egységesen vélekednek arról, hogy egy gyermek érkezése mely területen járna inkább hozadékokkal, és mely területen korlátozásokkal. A megszülető gyermektől boldogságot, harmóniát, időskori biztonságot várnak és az anyagi terhek növekedésére, a nők munkavállalásának és szabadságuk korlátozására számítanak. ( KSH, Demográfiai portré 2009)

Egyelőre hazánkban, a jelenlegi kormánytöbbség erős vallási piaci pozíciókkal rendelkezik a nők szabaddöntési jogával szemben. A kérdés etikai, filozófiai vonatkozásban magában foglalja a változó természet és társadalom problémáját, vagy a jó és rossz kérdését, ám inkább tűnik egyfajta nagy vallási aggodalom mozgalomnak, mely a globalizált társadalom negatív elemeire építve indulna hódító útjára. Stanley Hauerwas teológus szerint, „Léteznek olyan kérdések, mint az abortusz, melyre nem létezik szellemi megoldás.” Tudomásul kellene venni, hogy semmiféle etikai reflexió nem változtatja meg azt a tényt, hogy a valóság az életünk. Ez az a pont, ahol meg kell adni minden nő számára azt a bölcsességet, hogy önmaga döntsön saját morális értéke alapján, mert a valóság bizonyos kérdésekben mélyebb, mint az etika. Hiszen, érthetetlen, hogy az állam milyen jogon írja elő polgárának, mikor és kivel éljen szexuális életet. Elvégre már az egyház elismerte, hogy a szexuális élet célja nemcsak az utódnemzés, s hogy az örömszerzés is Isten ajándéka.

Az a nemzet, ahol a nők stigmatizálása nyíltan történik, ahol kötelező az abortusz előtt megalázó bürokratikus procedúrán való részvétel, ahol a „bűnbe esett nőt” magas anyagi szankcionálással sújtják, ott nem csupán középkori nőgyűlölő, sötét szellemi vakság uralkodik, hanem súlyos diszkrimináció folyik és a szabadságjogok szisztematikus korlátozása. Ez tulajdonképpen a nők egészségét, életét, önrendelkezési jogát fenyegeti, illetve a társadalmi és jogegyenlőség kérdését is felveti.

Az egyre mélyebb társadalmi létbizonytalanság, az erőszakos keresztény-nemzeti családpolitikai stratégia, a megelőző felvilágosító egészségügyi programok silány megléte mellett valószínűsíthetően nőni fog az abortuszok száma a társadalom leszakadó rétegeiben, és a fiatal korosztályban. A krízis helyzetben a meglévő lelkiismereti válságukat nem fokozni kell, hanem megelőzni.  Az abortusz mellett döntő nő örökre belső stigmát hord, nincs szüksége a társadalmi bűntudat gerjesztésére. Mert az abortuszon átesett nő nem gyilkos, hanem maga is áldozat.

A bejegyzés kategóriája: Feminista
Kiemelt szavak: , , , .
Közvetlen link.