A magyarországi szocialista nőmozgalom történetéből

A magyarországi szocialista mozgalom kialakulásának három fő fázisát szokás történetileg elkülöníteni: 1868-ban alakult Általános Munkásegylet, 1880-ban Frankel Leó által kezdeményezett Magyarországi Általános Munkáspárt, és az 1890-től a Magyarországi Szociáldemokrata Párt megalakulása. Ehhez mérten érdemes a párton belüli nőpolitika alakulását is vizsgálni. A századfordulón stabilizálódik a párt és a 1891-es erfurti program alapján a politikai irányvonala.

A nők társadalmi – és gazdasági helyzetével foglalkozó írás az 1879. június 22-én a Népszava hasábjain élénk vitát vált ki. A nők munkajoga címmel közölt cikkben a szerző Külföldi Viktor kifejti, hogy „…tegyük egyenlővé a női munkát a férfi munkával! A nő, aki ugyanazon munkát végzi, mint a férfi, ugyanolyan bért is érdemel.” A szocialisták feladata az, hogy erről mindenkit meggyőzzenek és felvilágosítsanak. „Mi szabadságot és jogot akarunk mindenki számára, tehát a nőnem számára is, mely éppen oly fontos szerepet visz a társadalomban, mint a férfi.”  Ugyanilyen megállapításokra jut Csorba Géza is számos cikkében, illetve az 1877-ben kiadott A demokraczia, mint a közjólét megvalósitója és biztosítéka – című könyvében.

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1890. december 7-8-án megtartott alakuló pártgyűlésén az „Elvi nyilatkozat” eredeti tervezete nem foglalkozott a nőkkel. Az aradi és brassói küldöttek javaslatára viszont módosították úgy, hogy „minden húsz évet betöltött férfi- és női személy ruháztassék fel a választói joggal.” Eme alakuló kongresszuson már megemlékeztek a brassói nőképző egyletről, a budapesti munkásnők önképző egyletéről, a budapesti könyv- és kőnyomdai segédmunkásnők egyletéről, mint már létező szervezetekről. A könyvnyomdai segédmunkásnők képviseletében Szucsányi Irma, harcos kongresszusi beszédet tartott. Éveken keresztül szívós lendülettel agitáltak a párt balszárnyának vezetői a munkás, a paraszt és az értelmiségi nők irányába. Engelmann Pál és Silberberg Ignác vezetése alatt megjelenő „A Munkás” című újság ezt kiválóan szolgálta, ezt mutatja az 1894. február 10-i számban megjelent vezércikk is: „A proletárnők milliói a szükség folytán kényszerülnek a családon kívül kenyerüket keresni. …Mindig kisebb lesz azon középosztálybeli nők száma, akik a házasságban a házasság folytán találnak ellátást. Mindinkább nő azok száma, akiknek munka által kell létük költségeit fedezni. Miként a proletárnő kénytelen két keze erejét a gyárosoknak eladni, úgy kell ezen nőknek a tanügy, a posta-, távírdaszolgálat, az irodalom, kereskedelem terén agyuk erejét a vállalkozónak eladniok, legyen az akár az állam, község magánember vagy részvénytársaság…” A nőmozgalom küzdelmére irányuló figyelmet a pártvezetésben meglévő politikai harcok évekre partvonalra rakták. Továbbra is hangoztatta az „Elvi nyilatkozat”-ban elfogadott „egyenlő munkáért egyenlő bér” elvét és „a nőkre is kiterjedő választójogot”. [1]Ettől függetlenül a nőket ott találjuk a sztrájkokban, a tüntetéseken még akkor is amikor lenézik, becsmérlik őket és a szervezésükről lemondanak. A felsorolás nem lehet teljes, hiszen csak Népszava naponként adott évtizedeken keresztül hírt munkásnők által szervezett sztrájkokról. Ott voltak az 1869. október 6-án a budai országúton a kartonfestők demonstrációján, 1971-ben a párizsi kommünnel szolidaritást vállaló tüntetésen, 1882-ben a terézvárosi és soroksári úti dohánygyárak tüntetői között főszervezőként. 1896-ban az újpesti jutagyár 1000 munkásnő hetekig sztrájkolt az emberséges körülményekért, a fizikai bántalmazások ellen. 1897 júliusában Budapest összes téglagyárának közel 12 000 férfi és nőmunkása lép sztrájkba emberibb, elkülönített hálóhelyeket kérve, és minden fizikai és goromba viselkedés megtiltását követelve. 1900. június 21-én a Népszava méltatja a nők hatalmas támaszát „ők buzdítják férjeiket a kitartásra, s nem hogy zúgolódnának a hiányzó kereset miatt, inkább mindenképpen igyekeznek enyhíteni annak hátrányát, s tudni sem akarnak arról, hogy férjeik megalázkódjanak és meghajtsák fejüket…” 1895. június 11-én több száz munkásnő gyűlt össze Budapesten, szónokuk özv. Galambos Jánosné a nyomorba taszított nők helyzetéről beszélt, A gyűlésen 15 fős nőbizottságot választottak, hogy megszervezzék a munkásnők budapesti mozgalmát. Az 1899. évi szociáldemokrata pártkongresszuson Geleta Róza újpesti küldött „a nők és gyermekek szociáldemokrata eszmékben” való nevelését követelte. 1899-ben számos demonstrációt szervezett a párt az általános titkos választójogért, ezeken a felvonulásokon a menetet mindig több száz szocialista nő vezette. Kiemelkednek a szervezési vezetésben Oharszky Anna könykötőnő, Kasza Andrásné. 1902-től a makói Kocsis Sándorné és Tutora Anna. A falusi nők szervezésében Torontál- Vásárhelyen alakult munkásnőszervezet vezetője Kerti Mária és félszáz nőtag. Szentesen és Csongrádban Fenyvesi Eszter és Szabó Mária  vezette nőszervezet.  Hódmezővásárhelyen lévő földmíves asszonyok lelkes 100 fős szervezete Bárdos Julianna vezetésével, „nem hiányozhat Nagy Zsófia, Csorba Mária, Dodáné Elek Anna, Héderné Lukács Mária.[2] A Kereskedelmi Alkalmazottak Szakszervezet elnökségébe először választottak 1900-ban női tagokat Lindenfeld Zsenit és Gárdos Mariskát. A századfordulón a nők közvetlenül megtalálhatók a szociáldemokrata párt, a szakszervezetek soraiban és önállóan szervezték nőszervezeteiket.

A nőpolitika területén az első áttörés az 1903-as pártprogramhoz kacsolódik, ahol több pontban is szerepelt a nők védelme és számukra a politikai és általános jogegyenlőség kiterjesztése. A pártprogram tartalmazza a „nők teljes politikai és gazdasági felszabadítását”, a nők teljes egyenjogúsítását a férfiakkal. Továbbá, a törvénytelen gyermekek teljes egyenjogúsítását a törvényesekkel, az elhagyott gyermekek gondozását, a házasságkötésnek és válásnak egyszerűbbé és könnyűvé tételét valamint a párt soraiba hív minden nőt.[3] A pártvezetőség nem volt egységes a kérdésben, így például Csizmadia Sándor a pártvezetőség tagja Kelecsényi György álnéven ír a nőkérdésről, mely a nők hibáit veszi zsinórmértéknek, és egy párttól független tömegszervezet létrehozását tartja célszerűnek. A brossúrát, még a Népszava is hirdette.

1895- és 1903 között, ha nem is látványosan, de országosan alakulnak a munkásképző körök, asztaltársaságok, vigalmi- és műkedvelő munkás társaságok, melyek megteremtették azon közösségeket, ahol a politikai felvilágosító munkák elkezdődhettek. A női szervezetek tagjai egyre nagyobb nyomás alá helyezik a szociáldemokrata párt vezetőségét, hiszen a párttagokat arra buzdították, hogy nődelegáltakat küldjenek a soron következő kongresszusra, és a kongresszus alatt külön nőértekezletet is tartsanak.[4] A párt vezetősége kénytelen engedni és 1903. február 12-13-ra „összehívta Budapest és környéke szakmai munkásnőinek képviselőit, hogy megvitassák helyzetüket és megbeszéljék a legközelebbi tennivalókat…” A pártvezetőség nagy érdeklődése mellett a Cipőfelsőrész- készítők Szakegyesületének termében zajlott le a tanácskozás. A napirend: 1. A munkásnők általános gazdasági, politikai és társadalmi helyzete. 2. A munkásnők egyenjogúsításának kérdése. 3. a szervezkedés célja és módszerei. Az 1897-ben alakult Nőtisztviselők Országos Egyesülete (NOE) jelentős támogatást adott a Magyarországi munkásnő Egyesület megalakulásához, ami azt is bizonyítja, hogy az egymásra utaltságból adódóan kölcsönösen segítették egymást. A tanácskozás pikantériája, hogy a második napirendi pontot az a Bédy-Swimmer Rózsa terjeszti elő, aki akkor a NOE elnöke volt, majd később a Feminista Egyesület vezetője. Az ülésen jelen van és az alapszabály szerkesztését végzi a későbbi NOE elnöke Gergely Janka. A szociáldemokrata párt titkára Weltner Jakab megnyugvással jelenti az ülésről, hogy „a pártvezetőség megtette kötelességét.”[5] A Magyarországi Munkásnő Egyesület a belügyminiszter által többször visszadobott bejegyzési kérelmet végül 1904-ben elfogadta. Gárdos Mariska az országos szervező bizottság élén Bordás Simonné-val, Kalmár Zsófia–val, Michower Eszter-rel, Rosenfeld Józsa-val, és másokkal lázas lelkesedéssel veti bele magát a szervezett nőmozgalom létrehozásába. Még ebben az évben két nagyszabású rendezvényt tartottak, az egyik 1904 májusában volt a pártvezetősége nagy nőgyűlést hív össze Budapesten, amelyen a pártvezetői mellett szónokol: Kalmár Zsófia, Gálné Farkas Zsófia, és Molnár Miklósné. Mindösszesen két napirendi pont volt: 1. A munkásnők helyzete; 2. Mit ad a szociáldemokrácia a nők részére? A második nyilvános nőgyűlést október 16-ára hívták össze, ahol Gárdos Mariska, Klopfstein Ernőné, Tomacsek Anna mellett Buchinger Manó is felszólalt. A munkásnők a lakás- és élelmiszeruzsora ellen emeltek szót, valamint nem titkolták el véleményüket a pártvezetőség részéről megnyilvánuló „lebecsülést” és a „leértékelést”. A munkásnő egyesület elsődleges feladatának tekintette a művelődést, az oktatást, az ismeretterjesztést benne a nemi felvilágosítást, összességében élénk oktatómunkát folytatott. Nem feledhetjük, hogy a szakmunkások és az elemi végzettséggel sem rendelkezők száma a nők körében az utóbbi javára volt mérhető. Az oktatásból kimaradt női segédmunkások, falusi parasztasszonyok szervezhetősége számos komoly problémát vetett fel, a „kettős kizsákmányolás” mellett. Egyre világosabbá vált, hogy a nők megszervezhetőségére női szónokokra, agitátorokra van szükség, illetve a sajátos női problémák felvetésére. Mindez nehezen volt összeegyeztethető a szociáldemokrata elvvel, mely nem igazán ismerte el a nőkérdést a mozgalomban. Valamint szembe kellett nézni a szakmunkás réteg „alatti” képzetlen munkássággal, melyben túlnyomóan a nők voltak. A párt részéről egyetlen cél volt, hogy a nőket kivonja az egyház befolyása alól. De valódi női politikai aktivista hálózat létrehozását nem támogatta és a politikai irányításba nem kívánta bevonni. A szocialista nőmozgalom az első gyermeki lépésein él komoly akadályokba ütközött, ilyen körülmények között kiszolgáltatott függőviszonyba került a párttól. Így annak minden hibáiban is osztozott.[6] Hiába leplezte le 1907-ben a II. Internacionálé stuttgarti kongresszusán Clara Zetkin a nők szervezésében való kétszínűséget.

Az eljövendő képviselőházi tagság reményében nem követelte a nők választójogát. A képviselői mandátumot biztosító választójogért a magyar szociáldemokrata párt vezetősége állandóan tárgyalási pontként tartotta, és alkudozott az egymást követő kormányokkal. Ezzel a taktikával fordult szembe Alpári Gyula, aki szerint „a szociáldemokrata pártot nemzetközi párthatározat köti” a nők választójogáért való követelés ügyén. Kiállása hiába való volt. Az 1910-ben megtartott pártkongresszuson Tímár Szeréna, aki az Országos Nőszervező Bizottság vezetőségi tagja volt, élesen támadta a párt vezetését, hogy a választójogért küzdő országos agitáció során a párt hivatalos szónokai egyetlen egyszer sem követelték a nők választójogát, még a választójogi küzdelem támasztotta kötelességeire sem tértek ki. „Fenn jártam számtalanszor a párttitkárságon és figyelmeztettem az ott lévő elvtársakat, hogy ilyen értelmű határozati javaslatot már elfogadott a kongresszus. Akkor engem kinevettek, vagy azt mondták ilyesmivel nem kell idejönni.”[7] A női választójogért folyó harcról való lemondás következménye, hogy a nőmozgalom nagy részét a polgári nők vezetése alatt folytatták sikerrel. A feministák lapja 1912-ben a II. Internacionálé stuttgarti és koppenhágai határozataira hivatkozva kimutatta, hogy a magyar szociáldemokrata pártvezetőség saját programját árulta el, amikor szabotálja a nők választójogáért folytatott harcot. A pártvezetőséget sem a külső, sem a belső kritika nem hatotta meg, nagyrészt, ezért vált a szocialista nőmozgalomban lelkesen munkálkodó nők számára végeredményben visszafojtott.

A csüggedés ellenére tovább folytatja munkáját Shaffer Rózsa, Fritsné Pál Mária, Kovács Péterné Csorba Mária, Schmittmayer Vilma, Kalmár Zsófia, Szécsi Frida, Gárdos Mariska, Hatnakovics Teréz, Tímár szeréna, Molnár Miklósné, Mánulel Sári, Farkasné Fellner Gizella, Jócsák Kálmánné, Weltner Ilona, Malonyai Istvánné, Frankel Juliska, Braun Amália, Kovács Ilona, Kermüller Mária, Buchinger Manóné Ladányi Szeréna, Lefkovits Irma, Főközi Róza, Sebők Etel, Kozler Mariska, Lázár Anna, Pollák Franiciska, Ovics Ferencné, Gyagyovszky Emilné, és sok száz nőmunkás. A szervezett nőmunkások száma az egyesületben 1905-ben 3014 fő; 1907-ben 5952 fő; 1909-ben 5171 fő; 1913-ban 6932 fő.

Mindezek ellenére a nőmunkás programok nagyszámú érdeklődőt vonzottak, előfordult, hogy ezer fő hallgatta a beszédeket Budapesten. A nőszervezés fokozása végett 1905 márciusában életre hívták az első magyar szociáldemokrata nőújságot a havonként megjelenő „Nőmunkás”-t. 1905 áprilisától két szervezet képviselte a magyar szociáldemokrata nőmunkásokat: a Magyarországi Munkásnő Egyesület és az Országos Nőszervező Bizottság. A megosztottság tovább gátolta a nőmunkásmozgalom fejlődését, bár a hatásköröket megosztották ez a gyakorlatban mit sem jelentett. Ebben az időben a fentiek hatására lendületet vesz a szakszervezeti nőszervezés, melybe egyre nagyobb létszámban lépnek be nők. 1905-ben Vácott sztrájkoló szövőnőknek a váci rendőrkapitány azt mondta, hogy „csak olyan nőt enged beszélni a gyűlésen, aki erkölcsi bizonyítványt hoz arról, hogy nem szocialista!” A nők egyre erőteljesebb politikai aktivitását, az évi félszáz sztrájkban való részvételét a csendőrségét nem nézte tétlenül. A sztrájkoló nők letartóztatása és megaláztatása rendszeresé vált. A Népszava 1905. július 21-én a pécsi bányászok sztrájkjáról illetve a bányászcsaládokról  azt írja: „…hogy milyen drákói szigorral hajtották végre a bányászcsaládok kilakoltatását, fényesen bizonyítja, hogy az éj folyamán két munkásasszony a szabad ég alatt szülte meg gyermekét…ezzel azonban még nem merült ki a munkásnők megalázása és szenvedése….az utcára kitett asszonyokra megfájdult a csendőrség foga…Katonák léptek közbe, és ők védték meg az asszonyokat a csendőrök brutális támadása ellen.”

A bánkúti uradalom egyik cselédlakásában 42 nő tanácskozott és a „Nőmunkás”-t olvasták. Az eleki járás szolgabírója ezért 8 nőt 1-1 nap elzárásra, a többi 34 fő 6-6 óra elzárásra és két-két korona pénzbírságra ítélte. Ennél súlyosabb volt a medgyesegyházi nőszervezet szocialista tagjainak büntetése. A szolgabíró a „Nőmunkás” terjesztőit lecsukatta, majd a nincstelenek számára hatalmas pénzbírságot vetet ki. Mivel fizetni nem tudtak, így mindenüket, ami vihető volt a lakásban elvitték. „A felvágott kenyeret az asztalról, a vánkost a fejük alól.” [8]

A „Nőmunkás” 1908. október és 1912. november között nem jelent meg.

A Magyarországi Nőmunkások Egyesülete 1913-as kongresszusán a jelentés szerény fejlődésről beszél. A jelentés feltárta a nőmozgalom eredményeit és problémáit. A Nőmunkás újság már 6000 példányban jelenik meg, 1445 budapesti előfizetővel rendelkezik. A szervezés nehézségei között továbbra is súlyos gátként áll, hogy a hagyományos „férfi szervezetekbe” a nők számára alig van hely, és hogy a pártvezetés nem szorgalmazza a nők vezetőségbe választását. A beszámolóból kiderül, hogy Budapesten 1912-ben 22 nőgyűlés, 119 értekezlet 32 „szervező ülés” volt megtartva a nőmunkások szervezésében. A megválasztott új elnökség: Kalmár Zsófia elnök, alelnök: Csorba Mária, vezetőségi tagok: Buchingerné Ladányi Szeréna, Rózsa Jakabné, Vincze Sándorné, Hegedűs Katica, Porubszky Jenőné, Manné Frankl Juliska, Tímár Szeréna, Faragó Juliska, Weisz Giza.[9] Határozatot fogadtak el a nők éjjeli munkájának, s általában a veszélyes női munkák eltiltásáról, a 8 órás munkaidőről, és a szabad szombat délutánról, a szülő nők számára 8 heti „gyermekágyi munkaszünet” és anyagi biztosítás követeléséről, fölvetik a gyermekvédelem szükségességét. A háború előtti nőmozgalom utolsó nagyobb demonstrációja az 1914-es nők napja volt.

Az első világháború éveire két irányzatara bomlott a szociáldemokrata nőmozgalom, az egyik irányvonal az Országos Nőszervező Bizottság, akik fenntartások nélkül képviselték a pártvezetőség politikai döntéseit, így például egyetlen szót sem ejtettek a fenyegető háborúval járó következményekről, s továbbra sem agitáltak külön a nők választójogáért. Ladányi Szeréna elnökletével Az ONB-t a pártvezetőség, mint a párt szervét ismerte el, ennek bizonyítására Buchinger Manó, aki eddig „nem tudott pénzt adni, mert a nőmozgalom arra nem érdemes”, amint felesége Ladányi Szeréna került elnöki székbe újra talált fedezetet a „Nőmunkás” újság kiadására. A Magyarországi Munkásnő Egyesület számára a pártvezetőség kulturális mozgalmi szerepet szánt, illetve azon nők szervezését, akiknek tilos volt a szakmai szervezkedés, ide tartoztak a háztartási alkalmazottak vagy például a dohánygyári munkásnők. 1915 őszére egyre jobban elmérgesedett a hivatalosan elfogadott nőmozgalom és annak ellenzékének kapcsolata. Szeptember 5-én megtartott országos nőértekezleten heves és viharos vitára került sor, így Fonyó Sári, Lerner Dezsőné, Mánuel Sári, Tímár Szeréna éles hangon bírálták nem csak a pártvezetőség szellemi vakságát nőpolitika ügyén, hanem a megalkuvó ONB-t is. Gárdos Mariska, – aki a mozgalom őskorában a munkásnő egyesületet és a nőszervező bizottságot is vezette – külföldi majd Párizsi tartózkodása miatt tulajdonképpen ez időre szétesett a nőmozgalom, illetve az eredeti elképzelésből adódó nőképviseleti munka háttérbe szorult. Az ONB irányító szerepét a munkásnő egyesület nem fogadta el, ez már az 1913-as IV. munkásnő kongresszuson nyilvánvalóvá vált. 1915-től a nőmozgalom ellenzéke Gárdos Mariska, Tímár Szeréna, Mánuel Sári és más munkásnő egyesületi tag 1918 végéig tulajdonképpen nem vett részt a munkában. Ez a szétválás egyértelmű jelzése volt annak, hogy maga a párton belüli megosztottság állapotának is, a szociáldemokrata baloldal átmeneti vereségének is. A tanácsköztársaság idején találkozzunk újra a nevükkel, majd a bécsi emigrációban kibékültek (Gárdos és Buchingerné ) és másokkal együtt újra közösen dolgoztak.

1918. január 1-ével a szociáldemokrata párt vezetősége – a háború és az orosz forradalom hatásai okán is) a nőmozgalom erősítésére létrehozták a nőtitkárságot, melyet legelőször Singer Vera vezetett. „Elfoglaltam a helyemet a Conti utca 4. szám alatti pártház második emeletén, a „Népszava” szerkesztőségéhez tartozó, kis üres szobában. Gépírónő nem volt, hiszen az egész párttitkárságon összesen egy gépírónő volt, a csinis, kék szemű, szőke, fitos orrú Varga Margitka, így meg kellett tanulnom gépelni.”[10]

A forradalom lavinájában gomba módon alakultak mind Budapesten, mind vidéken a nőcsoportok, melyek alakuló gyűléseikre, működésükhöz egyre nagy támogatást kértek a párttól és a nőtitkárságtól. A Tanácsköztársaság idején a „Vörös Újság” rendszeresen és tematikát érintve hírt ad a Nőgyűlésekről „Május 15-én csütörtökön este  ½6  órakor a következő helyeken lesznek gyűlések:

Napirend: A politikai helyzet. I. ker. Fehérvári út 30, előadó: Gárdos Mariska; I.ker. Bors u. 2., előadó: Filipovics Katica; I.ker. Budagyöngye, előadó: Andics Margit. II.ker. Margit körút 44. előadó: Einwachter Teréz. II.ker. Budai Vigadó, előadó: Sipos Erzsi. III.ker. Lajos utcai iskola, előadó:Gergely Janka. III.ker. Gázgyári kantin, előadó: Spády Adél. IV.ker Kossuth Lajos utca, előadó:Schmidtmayer Vilma. IV.ker. Cukor utcai iskola, előadó Kiss Kató. V.ker. Váci út 12. Népház előadó: Tímár Szeréna. V.ker. Váci út. előadó: Fehér Jolán. V.ker Váci út 21, előadó: Goldschmied Sárika, VI. ker Bajza u. 31. előadó: Fogyó Sári. VI. ker Teréz körút7., előadó: Mánuel Sári. Vii. ker. Dohány u 76. előadó: Bogdány Simonné. VII.ker. Aréna út 68. előadó: Rózsa Jakabné. VII. ker. Őrnagy u. előadó: Vágó Lajosné. VIII. ker. Mária Terézia iskola, előadó: Bartos Erzsébet. VIII. ker. Csobánc utcai iskola előadó: Lerner Dezsőné. VIII. ker. Tisza Kálmán téri iskola, előadó: Brandstein Illésné. IX. ker. Bakács tér 14. előadó: Vince Sándorné. IX.ker. Ferenc tér 1. előadó: Singer Vera. IX. ker. Gyáli úti iskola, előadó: Besse Margit. X. ker. Füzér utca 13. előadó: Aladi Mária. X.ker. Százados úti iskola, előadó:Hacker Boriska.”[11] Előadásokat és női agitációt tartott még: Gyémánt Hedvig, Rózsa Mariska, Malonai Istvánné, Knurr Pálné, Fonyó Anna, Szakats Árpádné, Onyaki Miklósné, Steiner Riza, Grossman Margit, Csorba Mária, Neumann Hilda, és még sokan mások ország szerte.[12] A többen magas tisztséget kaptak, így lett Bogdán Istvánné, a VII. kerületi lakáshivatal vezetője, Fonyó Sári az állami bank igazgatóságának tagja, Kelen Jolán a Közoktatásügyi Népbiztosság Gyermekszociális Ügyosztályának vezetője; Bartos Erzsébet az országos ipari szakoktatás vezetője; Szántó Gizella a főváros iskolaügyeinek irányítója; Hacker Boriska a budapesti III. kerületi forradalmi törvényszék vezetője; Braunauer Károlyné a szentendrei tanácsvezetőség tagja. A Forradalmi Kormányzótanács 26. számú rendelete kimondta a nők politikai egyenjogúságát: „A Tanácsköztársaság csak a dolgozó népnek adja meg a választójogot. Választók és tanácstagokká válaszhatók nemre való tekintet nélkül mindazok, akik 18. életévüket betöltötték, és a társadalomra hasznos munkából élnek, mint a munkások vagy alkalmazottak stb. vagy olyan háztartási munkával foglalkoznak, amely az előbb említett munkásoknak, alkalmazottaknak stb. munkáját lehetővé teszi…” A tanácskormány nem csak megadta a nők szavazati jogát, de bátorította őket, hogy éljenek szavazati jogukkal és valamennyien vegyenek részt a választásokon. Röplapokon, újságokban, falragaszokon hívta fel őket politikai jogaik gyakorlására, az 1919. április 7-i tanácsválasztásokon. A „Vörös Újság” 1919. június 17-i száma hosszabb írásban tudósított az első szocialista- kommunista nőszervező bizottság országos kongresszusáról. Összesen 236 küldött napirendi pont előtt Róza Luxemburgra emlékezet néma felállással, majd Vincze Sándorné elnök megnyitójában a börtönben sínylődő nőkre hívta fel a figyelmet, így Molnár Miklósnéra, aki Kassán,- Greilich Elzára, aki Pozsonyban,- Kis Etelről, aki Szegeden,- Kerekes Margitról, aki pedig Kolozsváron ült börtönben. A nőkongresszus többek között követelte a nyilvános házak bezárását, a kiszolgáltatott nők átnevelését és szakmai oktatását. Követelte a nemi erőszakoskodás súlyos büntetését, 18 év alattiak védelmét. A háztartási munka alól felszabadult nők számára pályaválasztási tanácsadók felállítását kérte. Csorba Mária és mások a helytelenítették azt az elképzelést, hogy a párt nőtagjai külön pártjárulékot fizessenek. A nők azt panaszolták, hogy kevés helyen választották be a tanácsokba, végrehajtó bizottságokba, egyáltalán a vezető tisztségekbe őket. A pártkongresszus küldöttei között 8 fő volt nő, a Budapesti Központi Forradalmi Munkás- és Katonatanács 500 tagja között 36 nő volt,[13]a Budapesti Tanács 80 tagú Intéző Bizottságában pedig csak kettő női tag volt. Ezután, érthető, hogy a nőkongresszus határozatban több helyet követelt a párt és az állam irányításában.

Vörös Újság 1919. május 20. „A házasság a szocialista társadalomban”

A Tanácsköztársaság leverése után a megtorló intézkedések a nőket sem kímélték. A miskolci ügyészség vádat emelt Hózi Margit, Hózi Józsefné, Kovács Jánosné hejőcsabai nők ellen, mert a Tanácsköztársaság alatt azt hangoztatták, hogy minden burzsuj tisztet meg kellene bunkózni. Hollós Zoltáné, Tóth Margit ellen, azért indult eljárás, mert a miskolci háztartási alkalmazottak gyűlésén azt szónokolták, hogy „a régi társadalom letiporta, a szocialista társadalom fel akarja emelni őket a dolgozó emberiség közé…” Dr. Forgács Lajosnét a sátorújhelyi törvényszék 8 év 6 hónapra ítélte, mert mint a tokaji munkástanács tagja és a lakáshivatal vezetője, lakásokat utalt ki hajléktalanok számára. A budapesti büntetőtörvényszék dohánygyárakban (Eger, Szombathely, Sátoraljaújhely stb.) tartott beszédei miatt 6 évi börtönre ítélte Keresztény Józsefnét. Berzeviczy Gizellát, mint az Erzsébet nőiskola vezetőjét 8 évi börtönre ítélték és 2000 korona pénzbüntetésre, mely a növendékek és a tanári kar előtt szociáldemokrata agitálást végzett.[14] Sörtély Antalnét 1 évi börtönre ítélte a győri törvényszék,  mert Nyúlfalun a nőgyűlésen azt magyarázta a hallgatóságnak, hogy a vallás magánügy, és helyes volt a feszület eltávolítása az iskolákból. Bicskey Józsefné és Molnár Ferencné Pécelen a tejkiosztó helyen arra agitáltak, hogy a papság ceremóniás öltözékéből ruhát kellene varrni a szűkölködő szegény gyermekeknek, illetve tejet csak a szakszervezeti tagoknak árusítsanak. Mindkettőjüket a pestvidéki törvényszék 8 év 7 hónapra ítélte. A fentiekhez hasonló ítéleteket oldalakon keresztül lehetne sorolni, a nőmozgalom szerény elismerése után, a nők a büntetés vaskos részét kapták az ellenforradalomban.[15]

A munkásmozgalom sorai lassan rendeződtek, a törvényszéki eljárások mellett a párban heves viták folytak az elmúlt évek tanulságairól. 1920. január egyik vasárnapján ül össze először a nőbizottság azzal a céllal, hogy a bebörtönözöttek hozzátartozóinak a segélyezését megszervezzék, illetve hogy a nőmozgalmat talpra állítsák. Ezen az ülésen jelen volt Buchingerné, Háryné, Arató Emilné, Horváth Katica, Cseri Ilona, Róth Juliska, Wlach Mária, Goldschmied Sári, Singer Vera. Az emigrációban és szökésben lévők helyét új lelkes, aktív nők vették át: Stern Szeréna, Hámán Kató, Koltói Anna, Martos Flóra, Rónai Jolán, Kéthly Anna, Szamek Mariska, Drexler Margit, és sok más fiatal elvtársnő. A nőbizottság vezetőtagságát kibővítették: az új tagok: Arató Emilné, Martos Flóra, Stern Szeréna és Kéthly Anna.[16] 1921 május elsejére a szociáldemokrata párt kellő méltó ünnepséggel kívánt megemlékezni, Müller Ernőné (Nőbizottság vezetőségi tagja, ez időbe a „Nőmunkás” főszerkesztője) javaslatára a gyűlés elnökségébe női jegyzőnek Kéthly Annát választották meg. Visszaemlékezésében azt írja: „Ki az a Kéthly Anna? – kérdezték egyszerre többen még a bécsi emigrációban lévő elvtársnők is. – A Magánalkalmazottak gépírónője, jó hangzású neve van, Kéthly, h-val, y-nal nagyon jól beleillik a mai kurzusba, senki sem emelhet kifogást ellene. Így jutott Kéthly Anna a május elsejei tattersalli gyűlés pódiumára, s mivel a „Népszava” tudósítást közölt az egyébként nagyon harcias gyűlésről és nevét, mint a gyűlés jegyzőjét megemlítette, egyszerre a nyilvánosság reflektorfényébe került. Az 1920. január elején megtartott nőgyűlésen tűnt fel először. Nagyon örültem, hogy ilyen tehetséges új tag lépett megritkult sorainkba. Később azonban, mikor a körülmények komoly és áldozatos feladatok elé állították, jelentkeztek negatív vonásai is.” 1921. június 28-án a bécsi tartózkodása alatt – férjét halálra ítélték a Tanácsköztársaságban betöltött szerepéért – kapott nőbizottsági levélre van itt utalás, mely súlyos dilemma elé állította.

„Kedves Elvtársnő!

A mai napon megtartott bizottsági ülés foglalkozott t. Elvtársnő szabadságolásával, tekintettel arra, hogy helyettesének ideiglenes szabadsága letelt, s azt meghosszabbíttatnunk nem sikerült. Ön – jól tudjuk – tudatában van annak, hogy a nőmozgalomra mit jelentene az, ha ez a pozíció, ha csak ideig-óráig is betöltetlen marad, e kérdésben csak azokra a harcokra kell utalnunk, melyek e tisztség létesítését megelőzték, s mely harcok csak megújulnának, ha átmenetileg lemondunk ezen jogunkról. A bizottság átérzi azt a felelősséget, amely az egész mozgalom előtt őt terheli a történendőkért, s ezért felkéri a t. Elvtársnőt, hogy sürgősen nyilatkozzék, hogy távolléte még mily ideig tart, hogy visszatérte után számíthatunk-e arra, hogy helyét elfoglalja, mivel ideiglenes betöltésekkel egyrészt azt kockáztatjuk, hogy mozgalmunkat nem tekintik olyan komolyságúnak, milyet az megkíván, másrészt olyan megrázkódtatást jelent ez minden komoly munka folytonosságában, mely csak az egésznek rovására mehet. Ezért kéri a bizottság sürgősen válaszát, amely határozottan kifejezi, hogy Ön hajlandó-e és mikor hajlandó helyét elfoglalni. Mert ha szabadságára még huzamosabb ideig szüksége lenne, úgy kénytelen lenne a bizottság az állás állandó betöltéséről gondoskodni, bármennyire nehezére esne is Önt nélkülözni.

Kéthly Anna, Matancsovics Anna, Martos Flóra, Knurr Pálné.”

Müllerné Singer Irén válaszában nem osztotta az aggodalmakat, ám lemondott nőbizottsági vezetőségéről. „Ezzel betettem magam mögött az ajtót a Szociáldemokrata Pártban. Életem új szakaszába léptem. De még a senki földjén álltam.”[17]

A nőmozgalom számos régi harcosa szorult ki így, voltak, akik az emigráció okán vagy radikálisabb baloldali politikai nézetük miatt, mivel nem nézték szó nélkül az árulásig meghunyászkodó gyáva politikát. A szociáldemokrata hamis illúzióinak ballasztjától, valamint a megalkuvó politika csömörétől egyre több aktív nő az illegális kommunista szervezetekbe

Forrás: Röpiratgyűjtemény 1933



[1] Erényi Tibor: Szocializmus a századelőn, Kossuth 1979

[2] Gárdos Mária: Szállj gondolat….,Budapest 1961

[3] S. Vincze Edit: A Magyar Munkásmozgalom dokumentumai

[4] Magyarországi szocialisztikus munkásmozgalmak, Budapest 1903

[5] Gárdos Mariska: Szállj gondolat…., Budapest, 1961

[6] Gárdos Mariska: Nő a történelem sodrában, Budapest 1942

[7] Buchinger Manó: Küzdelem a szocializmusért 193

[8] Nőmunkás 1907/ 9 szám

[9] Nőmunkás 1913/ 2.szám

[10] Müller Ernőné visszaemlékezése, Kossuth 1964

[11] Vörös Újság, 1919. május 12.

[12] Vörös Újság, 1919. június 17, 1919.július 4, 1919.július 10-i számai

[13] A Budapesti Központi Forradalmi Munkás- és Katonatanács nőtagjai: Aladi Mária, Brandsteinn (Mónus) Illésné, Cseri Ilonka, Csorba Mária, Duczynszka Ilona, Felszeghy Istvánné, Fehér Jolán, Filipovits Katica, Fonyó Sári, Gárdos Mariska, Goldschmied Sári, Gőtz Irén, Geiszt Lajosné, Hacker Boriska, Hegedűs Ida, Hegyi Janka, Horváth Katica, Kelen Jolán, Kovács Béláné, Lerner Dezsőné, Mánuel Sári, Müller Ernőné, Nagy Zsuzsa, Neumann Hilda, Pál Elza, Platinczki Mária, Sallay Karola, Spády Adél, Singer Vera, Shőn Sarolta, Szakasits Árpádné, Szántó Béláné, Teich Rózsi, Tímár Szeréna, Weisenburg Béláné, Wlach Mária.

[14] Berzeviczy Gizella: Márianosztra. Börtönemlékek a fehérterror éveiből. Budapest 1953

[15] Hősi harcok emlékei. A magyar munkásmozgalom múltjából. Szikra 1955

[16] Müller Ernőné: Eszmélés Budapest, 1964

[17] A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai 1-6. kötet Budapest 1960

A bejegyzés kategóriája: Nőtörténet
Kiemelt szavak: , , , .
Közvetlen link.